A törpepapagájok gyönyörű színváltozatai sok embert lenyűgöznek, és az utóbbi években azt látom, hogy egyre többen foglalkoznak velük.

Kezdeti nehézségek

„Milyen jó lenne megsimogatni egy ilyen kismadarat!” – gondoltam régebben, de akkor még az összes, általam ismert törpepapagáj vad volt. Közelíteni sem lehetett feléjük, mert menekültek az emberek elől, és ugyanilyenek voltak a első saját törpikéim is.

Sajnáltam őket, mert nem tudtam úgy foglakozni velük, mint a nagytestű, szelíd, már régebben velünk élő papagájokkal. Kimaradtak a játékokból és a szeretgetésekből szegénykék.

Elhatároztam, hogy kézzel fogok felnevelni néhány kis törpepapagájt, hogy megtudjam azt, hogy lehet-e őket is szeretgetni és, hogy élvezik-e az emberekkel való együttlétet. Előzőleg senkitől sem hallottam arról, hogy a törpe fajok milyenekké válnak a családi környezetben. Sőt inkább olyasmiket mondtak róluk, hogy pont olyan buták, mint a verebek, semmire sem lehet őket megtanítani.

Az első próbálkozásból nem sikerült rögtön kezes kicsiket nevelni, mert már túl idősnek bizonyultak, mivel négy hetes korukban kezdtem kézzel etetni őket. Aztán egyre kisebb madárkákat vettem ki a fészkekből, és végül azt tapasztaltam, hogy azokból lesznek a legkedvesebb papagájok, amelyek még nem látnak, vagy éppen csak résnyire van nyitva a szemük, amikor átveszem őket a szüleiktől. Őket könnyű volt pillanatok alatt rászoktatni a kézi etetésre, igaz időigényesebb a nevelés (kb. két hónap; éjjel-nappal), de az eredmény kárpótol.

Szelíd törpikék felcseperedése

Most, amikor ezeket a sorokat gépelem, már egy ilyen kis édes papagáj „segít” nekem. (Rám száll, halkan csipog és a csőrével jelzi, hogy foglalkozzak vele.) A kezdeti nehézségek után megtanultuk a családommal együtt, hogyan lehet a törpikéket olyan szociális készségű kismadárrá tenni, mint a nagytestű papagájainkat. Rájöttünk, hogy a kézzel nevelést a szemek kinyílása előtt kell elkezdeni, és ebben az időszakban az etetés kezdése még pont olyan célravezető, mint a tojásból való kikeléstől indítva.

Az etetés mellett szükség van játék időre is, különben a kis papagájok csak a fecskendővel kerülnek közeli barátságba, és a kezünktől idegenkedni fognak. Fontos az is, hogy ne csak a dobozban, felülről benyúlva etessük a fiókákat, hanem vegyük ki őket, és a kezünkből etessük meg.

Emberhez vagy a többi pagagájhoz ragaszkodás?

Töprengek azon, hogy milyen egyensúlyt tartsak az emberekkel való együttlét és a többi papagájjal töltött idő között. Ha túl sok időt tölt a bébi papagáj az emberekkel, és alig játszik a testvéreivel (vagy az idősebb „pesztra” papagájokkal), akkor azzal azt érjük el, hogy jobban fog érdeklődni irántunk, mint a fajtársai iránt. Ellenkező esetben, amikor túlsúlyba kerül a többi papagájjal való együttlét, az eltávolítja tőlünk a kis kedvencünket. Véleményem szerint inkább az utóbbi a helyes választás. Ha nem sikerül megtalálni a tökéletes egyensúlyt, akkor inkább a fajtársakkal való együttlét javára billenjen a mérleg.

Hogyan és mivel etessük a papagáj fiókákat?

Szerencsére ma már kitűnő papagáj bébi nevelő tápok állnak a rendelkezésünkre, és nem kell kuruzslóként, mindenféle csodaszerből magunknak kikeverni az eleséget. Három gyártóról tudok, amelyek különböző összetételű és oldódási képességű kézzel nevelő tápot készítenek. Én a Versele-Laga Orlux és a Versele-Laga Nutribird A21-es tápot szoktam adni a fiókáknak.

Az első hetekben az Orlux, a többi héten az A21 jelű tápot adom a törpe papagáj bébiknek. Több kiegészítőt is keverek a tápokhoz, mivel ezek a nevelőtápok nem teljes értékűek, és a fejlődéshez szükséges tápanyagok és enzimek egy része hiányzik belőlük. Ezért vitaminokat, ásványi anyagokat és porrá őrölt magokat hintek az eleségre (hetnte kétszer, pontos adagot). Ezekhez teszem hozzá pépesített főtt tojást, és a probiotikumot hetente háromszor. (Az utobbi elengedheteten fontosságú, mert a kézzel nevelt kismadarak másként nem jutnának hozzá a bélflórájukhoz szükséges baktérium fajokhoz, és rövid időn belül belső vérzéseik lennének.) A krémesre kevert, banánhoz hasonló szagú tápot fecskendővel adom a pici madarak szájába. A tojásból kikelt, egy cm-es kismadár etetéséhez pedig a fecskendő végére egy pár milliméter átmérőjű gumicsövet erősítek, mert csak az fér bele a csőrébe. A kikelés után az első két hétben óránként vagy két óránkét adok egy-egy cseppnyi tápot a fiókáknak, majd ahogy cseperednek, egyre nagyobb adagokat kapnak, egyre ritkábban. A tollacskák megjelenésénél már egy egész fecskendő belefér a begyükbe, és ekkor már csak négy óránkét esznek. Nem kell attól tartani, hogy egy etetés kimarad, mert a kismadarak hangosan jelzik, ha kiürül a begyük.

Egyetlen adalékom van, ami inkább orvosság, és ez az Ekodiár nevű anyag. Csak akkor csepegtetem bele az eleségbe, és adom be a madárnak, ha azt látom, hogy beteg és borzolja a - még ki sem nőtt – tollait vagy esetleg hasmenése van.

Nagyon oda kell figyelni arra, hogy a kézzel nevelt példányokat időben megetessük, mivel ők később lesznek önállóak, mint a szüleik által nevelt testvéreik. Nem érdeklik őket a magvak olyan korán, és teljesen a tápra hagyatkoznak. Elkezdenek ugyan csipegetni az első szárnypróbálgatások után, de annyi magot nem vesznek magukhoz, hogy jól is lakjanak vele.

A fiókák fecskendős etetése két-három hónap elteltével zárul, amikor már képesek önállóan enni. A símogatás, a reptetés és a szeretgetés azonban mindvégig folytatódik.